A következő történet egy fiktív történet. A bejegyzésben elhangzott határidők, dátumok, nyelvpárok és események csakis a fantáziám szülöttei, bármiféle egyezés a rideg valósággal pusztán a sors fintora. Ez viszont alapigazság: egy bajom van a sürgős fordításokkal magyarról angolra. Hogy általában sosem sürgősek.
Igen, ez az a téma, amin sokat lehetne csámcsogni. Ugyanakkor meg nem is érdemes róla beszélni, de hát „business never sleeps”. Mint minden nyelvben, úgy az angolban is megvannak az üzleti élet terminus technicusai, kötelező szófordulatai. Üzleti angol. Ha angol anyanyelvűekkel szeretnénk üzletet kötni, akkor nem elhanyagolható azonban az adott célországokra jellemző üzleti magatartás, és a kulturális sajátosságok sem.
Rávettem magam, hogy (majdnem) minden nap írjak ide Nektek. Legalábbis próbálok mindennap írni, hogy legyen rendszer a napjaimban, másrészt pedig írni muszáj, mert ahogy a nagyok is mondják: „publish or perish”, azaz „publikálj, vagy takarodj”. Az már más kérdés, hogy ez én kezem is meg van kötve.
Azt mondják, a műfordítás olyan, mint a nő: ha hű, nem szép, ha szép, nem hű. (hihi) A szakfordítás pedig hát… Maradjunk annyiban, hogy a szakfordítást a „belbecs” miatt szeretjük. A szakfordítót persze lehet a külcsín miatt is. (Nem ide tartozik, de a „külcsín”-ről jut eszembe, egy haverom hívta fel rá a figyelmemet: feltűnt Nektek, hogy a csinos lányok is lehetnek csintalanok?)
Gyerekek, ettől kivagyok. Tényleg. Teljesen készen vagyok. Elmondom, miről van szó. Nem, ez nem egy sima fordítás angolról. A… a… áhh, le sem merem írni. Szörnyen néz ki, főleg nyomtatásban. Nna jó, de nyögjük ki (utoljára akkor vettem rá magam ilyen nehezen, hogy kimondjak valamit, amikor áltisiben randit kértem a Balogh Renitől). A tükörfordításról szeretnék Nektek mesélni. Illetve arról mégsem, mert én nem tudom, hogy olyat „hogy kell”.
Már az elején le kell lőnöm a poént: nem, nem nálunk van „üresedés”. J Sőt, ez a cikk nem is kimondottan az olasz fordítókról szól. Ez a cikk a fordítókról szól általában. Arról, hogy milyen is egy jó kolléga. Akárkinek címezhettem volna, de ezt most az olasz fordítóknak címzem – mert őket eddig hanyagoltam ebben a blogban. Amit tudnotok kell (és ezzel most sok mítoszt lerombolok majd): a jó munkatárs nem kizárólag a szakmai tudásának köszönheti a „respektjét”.
Huhh, mindig olyan nagyon-nagyon nehezen hozok össze egy ilyen posztot – általában a vonaton szoktam írni, hazafelé a munkából, levezetésképpen. És azért szoktam nehezen írni, mert a hazafelé tartó vonaton (most pl. 20:33 van) már zombi vagyok: mondjon bárki bármit -, nem, nem az alkohol az, ami öl, butít, és nyomorba dönt, hanem a munka. Nna jó, az csak öl és butít. A kemény munka az, ami nyomorba dönt.
Gyakran kapok telefonhívásokat tőletek – ránk találtok a világhálón, és érdeklődtök, hogy vidéken van-e irodánk. (A rövid válasz az, hogy igen, már amennyiben a vidék alatt Dunakeszit értjük, hiszen ott van a székhelyünk.) A hosszú válasz pedig az – hogy bár a fordítóiroda Budapesti irodával is rendelkezik, de nem igazán lényeges az, hogy mi fizikailag hol tartózkodunk.
Általános tendencia a magyar anyanyelvű fordítók körében, hogy idegen nyelvekre könnyedebben, változatosabban fordítanak, mint idegen nyelvről magyarra. Hogy mi lehet ennek az oka? Ezt már én is próbáltam megfejteni, sokat gondolkodtam rajta.
Jajjj, annyit írtam már erről a témáról, nevezetesen az „angol fordítás”-ról. Biztos nagyon unjátok, de én azért előhozom újra és újra. És újra. Az angol nyelvet egyszerűen imádom. Láttam egyszer egy TV-ben egy műsort (lehet, hogy meséltem már), amiben az USÁ-t a Római birodalomhoz, az angol nyelvet pedig az antik világ latinjához hasonlították.
Nem-nem, nem napjaink online jelenlétéről fogok most írni – az kissé közhelyes lenne. Arról fogok írni, ami úgy az ezredfordulón ment végbe a fordítóirodák piacán. Ugye akkoriban tört be egyre több háztartásba a „zinternet”.
Hát igen, ezt is megértük! Féltünk, rettegtünk tőle (mármint mi, fordítóirodák), aztán most itt van a nyakunkon a gépi fordítás. Egyetlen dolog ad némi nyugalmat, az pedig nem más, mint a magyar nyelv speciális helyzete. A magyar nyelv – nehézségéből adódóan -, az utolsó nyelvek között van, amelynek a fordítását gépesíteni lehet.
Szögezzük le előre: van egy fordító németre, akit imádok, aki „mindent visz”. Viszont mint mindennek a sok munkának is megvan a hátránya. Itt a VB, mindenki focilázban ég, a kollégáknak viszont nem sok jut a meccsekből (ha rajtam múlik, he-he).
Tudom-tudom, „okos” kérdés: természetes, hogy a magyar-angolos fordító magyarról angolra fordít. Van elég önkritikám, nagyon jól tudom, hogy nem mindig írok tízből 10 pontos blogbejegyzéseket (előre szólok, ez sem lesz az), de van egy kérdés, amiről beszélnünk kell…
Azt mondják: „nomen est omen”. Nem vagyok valami jó latinból – középiskolában ugyan 4 évig tanultam, heti 3 alkalommal (hétfő, szerda, péntek), de rém unalmasnak találtam akkor, deklinációk, konjugációk, Tacitus, Cicero, Apuleius, Marcus Aurelius, Platon (jja, ő pont nem) Romulus és Remus története oda-vissza.
Ejh, de jó kis téma - a címben szereplő kérdést mindig ledarálom Nektek telefonon 1 perc alatt, de gondoltam megírom itt is a különbségeket a hiteles és a hivatalos fordítás között. Először is: olyan kategória, hogy „hivatalos fordítás” nem létezik. Hiteles fordítás létezik.
2008-ban léptünk piacra. Az irodák közti árverseny, a fordítás árak közti drasztikus különbségek már akkor megmutatkoztak. Az árverseny – mint egy lefelé tartó spirál – „kivégezte”, tönkretette azokat a versenytársainkat, akik pusztán az akciókkal „játszottak” vagy az „egymás alá vágással” próbáltak piaci részesedést szerezni.
Közhely, hogy a globalizáció térnyerése milyen mértékben befolyásolja a világot - a világ túl nagy, én pedig túl önző ahhoz, hogy olyannal is foglalkozzam, amihez semmi közöm. A fordításhoz viszont igenis van közöm. A francia az a nyelv, amit általánosban ki nem állhattam, később viszont – az én drága jó Arthur Rimbaud barátomnak köszönhetően – megszerettem.
Azt mondják, hogy „ma már mindenki tud angolul”. Legalábbis jó lenne. Én azt mondom, hogy igenis látszik a tendencia, hogy a világ abba az irányba mozdul el – ledobva pl. a franciákkal kapcsolatos prekoncepciónkat, miszerint „a csigazabálók nem hajlanók megszólalni az anyanyelvükön kívül más nyelven” – hogy angolul nem tudni lassan ciki lesz.
Van itt ugye ez a „népvándorlás”. Magyarországot az elmúlt években 600 000 ember hagyta el egy jobb élet reményében. Ezzel együtt nekünk, fordítóirodáknak is kijutott a „jóból”. Minden „emigráns”-nak szüksége van ugyanis a hivatalos papírjainak hiteles fordítására.
Ez a poszt a vasúti szerelvényen íródik, Budapest-Dunakeszi viszonylatban. 21:43 perc van. A vasút még nem indult el. Gyűlölöm, ha éjjel érek haza, és nem lehetek jelen Levente fürdetésénél. Gyűlölöm azt, hogy „Keszin” ilyenkor már nincs busz, és taxit kell hívnom.
Huhh, 2 dolog van, amit gyűlölök az életben: az egyik a Calibri betűtípus (ezen mindig össze szoktam veszni az egyik kollégámmal, mert ő imád azzal dolgozni), a másik pedig: az esős napok. Nem tudom, más fordítóirodák hogy vannak vele, de az esős napokon nálunk érezhetően csökken a forgalom.
2008 novemberében talált meg minket a lehetőség, amikor Verát felkereste egy piacvezető könyvkiadó, hogy rendszeresen fordítson nekik regényeket (ponyvát, egészen pontosan). Frissen végzett műfordító lévén ifjonti hévvel vetette rá magát a feladatra és 2008 december 8-án megalapítottuk az Alfa-Glossza Fordítóirodát.
