Már az elején le kell lőnöm a poént: nem, nem nálunk van „üresedés”. :) Sőt, ez a cikk nem is kimondottan az olasz fordítókról szól. Ez a cikk a fordítókról szól általában. Arról, hogy milyen is egy jó kolléga. Akárkinek címezhettem volna, de ezt most az olasz fordítóknak címzem – mert őket eddig hanyagoltam ebben a blogban. Amit tudnotok kell (és ezzel most sok mítoszt lerombolok majd): a jó munkatárs nem kizárólag a szakmai tudásának köszönheti a „respektjét”.

Huhh, mindig olyan nagyon-nagyon nehezen hozok össze egy ilyen posztot – általában a vonaton szoktam írni, hazafelé a munkából, levezetésképpen. És azért szoktam nehezen írni, mert a hazafelé tartó vonaton (most pl. 20:33 van) már zombi vagyok: mondjon bárki bármit -, nem, nem az alkohol az, ami öl, butít, és nyomorba dönt, hanem a munka. Nna jó, az csak öl és butít. A kemény munka az, ami nyomorba dönt.

Általános tendencia a magyar anyanyelvű fordítók körében, hogy idegen nyelvekre könnyedebben, változatosabban fordítanak, mint idegen nyelvről magyarra. Hogy mi lehet ennek az oka? Ezt már én is próbáltam megfejteni, sokat gondolkodtam rajta.

Gyakran kapok telefonhívásokat tőletek – ránk találtok a világhálón, és érdeklődtök, hogy vidéken van-e irodánk. (A rövid válasz az, hogy igen, már amennyiben a vidék alatt Dunakeszit értjük, hiszen ott van a székhelyünk.) A hosszú válasz pedig az – hogy bár a fordítóiroda Budapesti irodával is rendelkezik, de nem igazán lényeges az, hogy mi fizikailag hol tartózkodunk.

Jajjj, annyit írtam már erről a témáról, nevezetesen az „angol fordítás”-ról. Biztos nagyon unjátok, de én azért előhozom újra és újra. És újra. Az angol nyelvet egyszerűen imádom. Láttam egyszer egy TV-ben egy műsort (lehet, hogy meséltem már), amiben az USÁ-t a Római birodalomhoz, az angol nyelvet pedig az antik világ latinjához hasonlították.

Nem-nem, nem napjaink online jelenlétéről fogok most írni – az kissé közhelyes lenne. Arról fogok írni, ami úgy az ezredfordulón ment végbe a fordítóirodák piacán. Ugye akkoriban tört be egyre több háztartásba az - akkor még betárcsázós - internet.

Hát igen, ezt is megértük! Féltünk, rettegtünk tőle (mármint mi, fordítóirodák), aztán most itt van a nyakunkon a gépi fordítás. Egyetlen dolog ad némi nyugalmat, az pedig nem más, mint a magyar nyelv speciális helyzete. A magyar nyelv – nehézségéből adódóan -, az utolsó nyelvek között van, amelynek a fordítását gépesíteni lehet. Frissítés a cikk végén, olvassatok tovább!

Szögezzük le előre: van egy fordító németre, akit imádok, aki „mindent visz”. Viszont mint mindennek a sok munkának is megvan a hátránya. Itt a VB, mindenki focilázban ég, a kollégáknak viszont nem sok jut a meccsekből (ha rajtam múlik, he-he).

Tudom-tudom, „okos” kérdés: természetes, hogy a magyar-angolos fordító magyarról angolra fordít. Van elég önkritikám, nagyon jól tudom, hogy nem mindig írok tízből 10 pontos blogbejegyzéseket (előre szólok, ez sem lesz az), de van egy kérdés, amiről beszélnünk kell…

Azt mondják: „nomen est omen”. Nem vagyok valami jó latinból – középiskolában ugyan 4 évig tanultam, heti 3 alkalommal (hétfő, szerda, péntek), de rém unalmasnak találtam akkor, deklinációk, konjugációk, Tacitus, Cicero, Apuleius, Marcus Aurelius, Platon (jja, ő pont nem) Romulus és Remus története oda-vissza. Update: az elmúlt években elég sokat tanultam latinból, kezdem ledolgozni a középiskolai lemaradásomat :)